Brickness - BrickFit Community

Az Idő

„Mert az elmúlt 10 évben is sikerült legalább 20 évet élnem…”

Fura ezt leírni, de még csak 29 vagyok, és valahogy máris érzem a „bűvös 30” közeledtét. Sokan kinevetik ezt az érzést, de nálam most tényleg valami pánikszerűen jelentkezett…
Talán tényleg ez az a bizonyos kapuzárási pánik.

De amikor magamban keresem a választ, rájövök, miért érzem így.
Korán indultam.
- 19 évesen már diplomás táncművész voltam. Miközben mások még keresték az útjukat, én már rajtvonalnál álltam, tele világmegváltó álmokkal.
- 22 évesen családot alapítottam. Ma már három csodálatos gyerek apja vagyok, és azóta is hiszem, hogy ennél nagyobb ajándék nincs.
- A táncból, a küzdelemből és a szenvedélyből született az edzés, majd a vállalkozói út, ami végül rám illett igazán.

De közben megéltem a kudarcokat is.
Megtanultam, hogy a szorgalom és a tiszta akarat nem mindig kap elismerést. Láttam, ahogy mások kiégnek, és éreztem én is, hogy a művészetből családot eltartani nem racionális út. Anyagi gondok, bizonytalanság, rengeteg nehézség.
Mégis, valahogy bennem sosem fogyott el a vágy, hogy újra és újra felálljak.

A legnagyobb felismerés számomra az IDŐ lett.
Rájöttem, hogy mindegy, ki mennyire gazdag vagy szegény, okos vagy kevésbé az – mindenkinek ugyanannyi jut belőle. És mégis, mintha ez a legnehezebben kezelhető valuta lenne az életünkben.

Ma heti 50 órát dolgozom, mellette 10–12 órát edzek, közben ott a család, a háttérfeladatok. Gyakran érzem, hogy „időszegény” vagyok.
De amikor számot vetek, mindig megnyugszom.
Mert az elmúlt 10 évben tényleg sikerült legalább 20 évet élnem.

És végül talán ez a legfontosabb:
Ne engedjük, hogy a mindennapi rohanás, vagy akár a sikereink, lelki szegénnyé tegyenek minket.
Az idő nem tér vissza.
Csak rajtunk múlik, mivel töltjük meg.
Így soha nem éghetsz ki…
Boldogan hajthatod le a fejed a nap végén az ágyadba, mégha csak 4-5 óra alvásról is van szó. 🙃

Egy igazán boldog ember életét nem a hatalmas, egyszeri áttörések, hanem a mindennapok apró sikerei határozzák meg.

Gyerekként tele voltunk álmokkal.
Ápolónőt, rendőrt, tűzoltót, vagy éppen egy boldog családot játszottunk… Újra és újra elpróbálva a jövőt, amit magunk előtt láttunk.
Akkor még ösztönösen valósítottuk meg céljainkat. Nem vonta el semmi a figyelmünket. Csak játszottunk. És boldogok voltunk.

Aztán felnőttünk.
És a minket körülvevő kiégett, fáradt emberek lassan lehúztak minket is a valóság talajára.
A célok elhalványultak. Az álmok szürkék lettek.
És sokszor már a túléléshez sincs motivációnk…

Így születnek meg a monoton hétköznapok.
Napok, melyeket csak számolunk.
Órák, melyeket csak túlélünk.
És közben elfelejtjük: az élet nem a várakozásról szól.

De tudd: a gyermeki kíváncsiságod nem tűnt el.
Ott lapul benned, csendben, egy poros sarokban…
És csak arra vár, hogy újra szerepet kapjon az életedben.

💡
Nem késő!
Ébresszük fel újra azt a gyermeket, aki mert hinni és mert játszani!
Mert a boldogság nem egy messzi cél…
Hanem a ma megélt apró sikerekben rejlik.

Hamarosan folytatjuk… 👀