Open Psychologist

A viselkedés egy kommunikációs forma azokkal az eszközökkel, módokkal, ami éppen az illető rendelkezésére áll, legyen az felnőtt vagy gyerek.

Szeretnétek egy olyan szemüveget, amelyen keresztül más, kedvezőbb színben láthatjátok gyermeketek kiakasztó viselkedéseinek zömét?

Sajnos alapértelmezésként mások viselkedéséről gondolkodva a szándékosság szokott elsőre eszünkbe jutni.

"Direkt csinálja!" - kiabálnak bent a neuronjaink :-D :-D :-D

Mondjuk két tesó összekap egy játékon (szökőévben egyszer, ugye 🤣) - és ha ilyenkor szülőként bekapcsolódunk, gyakran beindul a tettes felelősségre vonása... Lesz egy sértett fél és egy elkövető - innentől kezdve szülő legyen a talpán, aki nem helyez következményeket a kilátásba, nem fenyegetőzik büntetéssel.

Pedig a tapasztalatom szerint a gyerekek a legtöbb esetben nem szándékos rosszindulattal teszik azt, amit tesznek.
Hanem eszköztelenül.

Zárójeles megjegyzésként: szülőként mi sem azért kiabálunk, mert direkt rosszat akarunk a gyermekeinknek, hanem mert olyankor, mikor elpattan a húr, azt érezzük, nincs más eszköz a kezünkben.

És az eszköztelenségnél frusztrálóbb dolgot nehezen tudok elképzelni...

Az a gyerek, aki üt, harap, káromkodik egy konfliktushelyzetben - az nem eleve Hannibal Lecter-ként érkezett oda, hogy majd jól megharapdálja a másikat... Sőt, Ti is tudjátok, hogy a konfliktus előtt és után szuperül eljátszanak egymással, DE ott és akkor, amikor nézeteltérés támadt, nem volt más eszköze, mint a nemkívánatos viselkedés.

Szerintetek hatásos lenne, ha minden alkalommal büntetést kapnánk, amikor elveszítjük az önuralmunkat?
Vagy inkább attól tudnánk változni, ha valaki segítene nekünk a helyzetet másképp kezelni?

Ha szülőként egy-egy ilyen "helyszínelésre" azzal a mantrával a fejben, azzal a szemüveggel a fejen érkezünk oda, hogy:

"Nem szándékos rosszindulattal, csak eszköztelenül" követte el a gyermek azt, amit tett, akkor szinte biztos, hogy:
(1) mi is kevésbé triggerelődünk
és
(2) sokkal inkább tudunk konstruktívan, problémamegoldó attitűddel jelen lenni.

Tegyetek egy próbát ezzel a szemüveggel, és nézzétek meg, milyen színezetet ad az előttetek zajló gyermeki drámának!

Szeretettel,
Reni

Attól, hogy nincs kiugróan rossz élménye, emléke valakinek, az még sajnos nem feltétlen jelenti azt, hogy minden rendben volt a gyerekkorával kapcsolatban.

Sokszor mondják a klienseim és olvasom kommentekben is, hogy “nálunk nem történt semmi”, “nekem nincsenek traumáim”, amikor a múlt kerül szóba. Ez jól jelzi a társadalomnak azt a nézőpontját, hogy kizárólag a nagybetűs traumákat fogadja el érvényesnek. Ez a “majd ha vér folyik” mentalitás. A nagy traumákhoz azonban legtöbbször a kis traumákon keresztül vezet az út. A kis fájdalmak ágyaznak meg a nagy szenvedéseknek. Az egymásra rakódó, naponta ismétlődő kicsi előbb-utóbb hatalmasra nő.

A mentális betegségekkel az a probléma, hogy senki sem tudja, hogy valójában hogyan érzel legbelül. Előfordulhat, hogy kívülről úgy néz ki, hogy te vagy a világ legboldogabb embere, miközben benned hatalmas harcok dúlnak.
A lényeg, hogy csak azért mert nem látod, hogy valaki szenved, nem jelenti azt, hogy az nem így van.