MandulaHenna

VÍZKERESZT

A keresztelő

„Az egyetlen központi csoda, ami az emberi fejlődés lefelé tartó irányát, - bár egyelőre csak rejtett - felfelé irányuló mozgássá változtatta, Krisztus emberré válásának a csodája. Ez kiterjed a tulajdonképpeni krisztusi élet három évére, és a halálban és a feltámadásban, a golgotai misztériumban teljesedik ki. De nem egyszerűen a jézusi élettel kezdődik. A legmagasabbrendű szellemi esemény jelöli a kezdetét, bár ebből az eseményből az emberek földi szeme számára semmi sem vált láthatóvá. Erre a döntő eseményre mutatnak rá az Evangéliumok, mikor a Jézus megkereszteléséről szóló leírásban azt mondják, hogy az ég megnyílt, a belső látás számára megmutatkozott a Szentlélek képe, a belső hallás számára felhangzott az isteni szeretet-kinyilatkoztató hangja.

Jézus életének első harminc éve emberi életrajz, bár a gondviselés csodálatos szálakkal és mintákkal szőtte bele az emberiség addigi történetének egész kivonatát. A Jordán-keresztelő és Golgota között eltelt alig három év több mint emberi életrajz. Azt ábrázolja, hogy hogyan éli bele magát egy magas isteni lény az emberi létbe. A krisztusi lénynek a Názáreti Jézusba, az emberbe való inkarnálódásának folyamatos csodáját ábrázolja. Így hát Krisztusnak tulajdonképpeni megszületése az, ami a Jordán-keresztelőnél szellemileg történt. Ezt az őskeresztény évszázadokban még tudták, vagy világosan érezték, mert karácsony ünnepét nem december 25.-én, Jézus születésnapján, hanem január 6.-án, a Jordán-keresztelő napján tartották. A Biblia szövege jelzi ezt a titkot azokban a zsoltár-szavakban, amiket az Atya-Isten abban a pillanatban használ, amikor az ég megnyílik; „Ez az én szerelmetes fiam, ma nemzettem őt!” Csakhogy az első három testamentumban, - mintha csak fátyolt kellett volna vonni a titok elé - az ótestamentumi zsoltár (2.zs.7.v.) világos szövegét egy kicsit megváltoztatták. Az Újtestamentum egyéb helyein, ahol idézik, az Apostolok Cselekedeteiben (13.33) és kétszer a zsidókhoz írt levélben (1,5. és 5,5,) abban a leplezetlen alakjában jelenik meg, mellyel a Jordán-keresztelőn való felhangzásával a születési folyamatot kiséri.

Ha az ember megismerő ereje majd ismét felemelkedik odáig, hogy megismerje az ember igazi lényét, ami az inkarnáció titkán alapul, ismét szabaddá válik majd az út annak megértéséhez, hogy mi történt a Jordán-keresztelőn, és Krisztusnak mint az emberré-vált Istennek a megértéséhez. Az ember, - amit korunk egyre alaposabban elfelejt, - szellemi érzékfeletti természetű lény. Valódi lénye nem azonos az ember testi alakjával, ami a földi érzékek elé tárul. De azzal a lelki lénnyel sem azonos, ami gondolataiban, érzéseiben és akarati impulzusaiban a testiségen át megnyilvánul. Szellemi Én-lény, aki a testi-lelki emberben mint többszörös burokban lakik. Pál még meg tudja különböztetni a testi, lelki és pneumatikus embert. A Pneumatikus ember, az Én, mint az ember tulajdonképpeni lénymagja, többszörös testiségbe inkarnálódik. A legalsó, legsűrűbb burok a fizikai test. Ezt mint átmenetet a testiség és lelkiség között, átszövi az éter- vagy élettest. A lelkiség csak burok, amiben benne van az ember. Ezt asztráltestnek vagy lélektestnek nevezzük.

Jézus életének értelme, ami Betlehem és a Jordán-keresztelő közötti harminc évet kitöltötte az volt, hogy a legnemesebb és legérettebb emberi burkokat készítse elő, hogy ha majd az idő beteljesedik, a Krisztuslény mint Én inkarnálódásakor ezekbe költözhessen. A Jordán-keresztelőig, különösen a tizenkettedik és harmincadik éve között a Názáreti Jézus fizikai, élet- és lélektestében az emberek között létező legérettebb és legátfogóbb Én lakott. A Názáreti Jézus a legtökéletesebb ember volt, amennyire ez földi-emberi forrásból elérhető volt. Ezért illeti meg az „Ember Fia” megjelölés. De csak ez a legmagasabb tökéletesség vezethette oda abban a döntő pillanatban, - amit az idők közepének nevezünk, - hogy Jézus lelkében, mint egy gyújtópontban összegyűlt az emberiség egész fájdalmas szellemi elszegényedése és egyúttal mélységes vágya az isteni segítségre. Jézus nemcsak kora általános Messiás-várásában vett részt. Mikor átélte, hogy még a legtisztább és legérettebb emberi erő is csődöt mond az emberiség lelki elhalásával szemben, látóvá kellett hogy váljon a Krisztus-lény ragyogó fényglóriája számára, aki földre-szállásának útján az inkarnáció kapujához érkezett. S ekkor ráeszmélt, hogy tévedés volna egy magától jövő isteni segítségre várni. Csak egy legmagasabbrendű emberi-lelki áldozat teheti lehetővé az isteni áldozatot; ezzel kell a közeledő Krisztus-lény számára az emberiséghez vezető kaput megnyitni. Jézus kész volt a nagy áldozatra, hogy önmagát odaadja - és ez hatotta át lelkét, amikor elindult Keresztelő Jánoshoz. Magasrendű, emberiség-szintűre emelkedett Énje átengedte helyét Krisztus isteni Énjének. Elment azon az úton, amin a többi ember lelki lénye megy, amikor meghal. És amikor az Ég megnyílt és Isten hangja megszólalt, az általa megtisztított és átszellemesített burkokba költözött bele a Krisztusi-lény. Az „Ember-Fiával”

Részlet Emil Bock A három év című könyvéből